versek

Versek (Győrffy Sándor illusztrációival)

Felgyorsulás

Az esti fák sötétlő és a széltől
a víz tükrében ringó ágai
az elmúlást idézik s a mai
elsuhanó nap búcsúját a fénytől.

Még jó volna valamit mondani,
de a látvány fájó igézetétől
csupán sóhaj tör fel a szív mélyéből.
Ezt a sóhajt nem lehet hallani.

Ezt a sóhajt nem is értené senki.
Ez a titkok titkának birodalma,
ahol az ősz után magára hagyva

a tél karjaiba zuhan a lélek,
ahol másodpercek lesznek az évek,
mert nagyon kell, ó nagyon kell sietni.

Azóta minden más

Mi lehet szebb, jobb és boldogítóbb
annál, hogy így egymáshoz kényszerültünk?
Hiszen öröklét titka árad bennünk:
a kezdet kezdetén támadt titok.

Azóta minden más; átlényegültünk.
Karodba zársz, és én nem tágítok
ebből az élő bölcsőből. Ülünk
egymás mellett, csöndben. Íme sírok.

Könnyeim kibomló fürtjeid mossák
örömömben, mivel rád akadhattam.
Te simogatsz, magadhoz szorítsz, halkan

dúdolsz, mintha már az egész valóság
álom lenne. E hangulattól kábán
bódító illatod mákonya száll rám.

Álmainkról

Álmodni akarunk? Álmodjunk gyorsan!
Túlcsorduló gyönyörről, anyamellről.
Finom kéz ringasson, és altatódal
csitítsa bennünk a rossz emlékekből

visszamaradt hosszú zokogást! Újra
legyen hallható a megértés hangja!
Valaki szánjon, irgalmazzon; súgja
fülünkbe bíztató szavát, és tudja

mire volna szükségünk! Cirógasson!
Fújja meg ételünk! Ha szomjazunk, friss
vízzel kínáljon, bölcs tanácsot adjon!

Legyen igazi szülőnk, példaképünk,
aki megvéd, akihez bújhatunk is,
akit mindig érdekel, hogyan élünk!

A szobor

Fáklyák lobognak, reflektorok égnek;
órákig tart a dicsőítő ének.
Nagy tág szemekkel nők és férfiak
hozsannáznak, miközben megvirrad,

feljön a nap és kikékül az ég,
csönd lesz; kezdődik az emlékbeszéd.
Őt méltatják: megszületése tényét,
roppant erejét, nemzőképességét,

bátor tetteit, harci eszközét,
híres fintorát, amint borát issza.
A föld még nem hordott hozzá hasonlót!

A tömeg egy emberként várja vissza,
nem hiszi el, hogy csupán bronzszobor volt.
Tegnap lángvágó darabolta szét.

Bűnbeesésünk

Isten felvázolt távlatán tűnődöm.
A tisztaság közös emléke halkan
próbálkozik a fültépő ricsajban
színre lépni, de hamar visszahőköl.

Ártatlanságunk bizonyára megvolt,
és nem vakított el, ha napba néztünk,
de az angyal már ott aggódott értünk;
lassan el is homályosult az égbolt.

„Ne számíts rám, mostantól járj magad!”
- dörgött fel bennünk, és szokatlan szégyen
ült ki sápadt arcunkra, mialatt

a gyermekifjú almafán az almák
elfonnyadtak, majd a látvány egészen
eltűnt. Zsibbadtság maradt és zavartság.

Jöjj, Szent-György lovag!

Szúrd, döfd szügyön az élet Szörnyét,
hadd ujjongjon az egész környék!
Hatoljon bele hosszú dárdád!
Dögöljön meg! Irtsd ki az ármányt!

Húzd ki tükörfényes szablyádat,
hogy hét fej hét nyelvét kivágjad!
Lássuk, mily könnyen eltiportad
hitvány lelkét az ősi Rossznak!

A gyilkos ész fondorkodását,
otromba lélek kapzsiságát,
a kőkemény szív önzőségét,

a durva kezet, a nyelv vétkét,
embergyűlölet görbe karmát,
törvénytelenségünk hatalmát.