viragLegfrissebb...


Felnőhetnek-e a kisbabák nyers, Élő Étel étrenden?

Számos új megjelenő információs anyag szükségessé tesz,i hogy a kisbabák táplálásával kapcsolatos új nézeteket közöljem...

További részletek…

 

viragKapcsolat

Email: napeledel@gmail.com

 

Nap-Kex

Horváth Ödön

Léggömbről a táj

Ihlet

A költő hintázik. Lába magasba
lendül. Oda-vissza. Siklik a hinta
a rózsakert fölött; pintyőkék hangja
kíséri. Mindkét térdét behajlítja.

Fékezni próbál, de felfogja, késő!
Az ihlet perce fölfelé röpíti.
Túl kerül a föld bűvkörén is, és ő
csak száll; kötelességét teljesíti.

Harsonaszó lesz, hogy felerősödve
a némaságra ítélt űrt betöltse.
Minden kolonc leszakad róla. Végleg!

Csak a gyönyör, az elszabadult lélek
ujjongása suhan vele; az élet
úgy, ahogy volt, beleveszik a ködbe.



Csillagnézés közben

Időnként, ha fenn milliónyi csillag
szépsége csillog, magányod is enyhébb.
Távoli fényükkel elűzik estéd
nyomottságát, és vendégségbe hívnak.

Oda, magukhoz. Fantáziádban már
indulsz is, repülsz hetedhét határon
túl, ahol mindent áthidaló álom
követ, ahol az örök vágyat halvány

ködök burkolják be, s gyöngéden védik
minden silánytól, minden durvaságtól,
ahol nyugalom s belső csönd békéje

uralkodik, ahová a lét mérge
már nem jut el, ahol az éjszakából
csak a szépség marad, s lelked megértik.


Az oszlopos szent

Messze földön is ismerték. Szavára
sokan megtértek kificamodott
életük után. Szeme ragyogott,
égi fény terült széles homlokára.

Kőoszlop tetején élt; Istent áldva
népe vétkeiért imádkozott.
Mindig böjtölt; csak néhanap kapott
valamit enni-inni, ha megszánta

egy-egy járókelő. Bámulták hosszan,
félve, kíváncsian, sajnálkozóan.
Nagy néha felkiáltott: „Istenem,

világosítsd meg az elméjüket,
mert már nem tudják, mit cselekszenek!”
Aztán elhallgatott s ült csendesen.


Az idő most

Kijózanodik a tér, és
minden szóból egy-egy csillag
ragyog fel a lélek tükrén
fenn a szép mellett a jónál.

Valami más is történik.
A Mindenségből egyetlen
közös gondolat lesz, s érte
már nem kell fáradni többé.

Aki volt, most újra éled.
Aki tévedett, belátja.
Akinek többje van, szétoszt.

Piros tűz terjed: a játék.
Az idő most s mindörökre
elviselhetőbbre fordul.


Hajnali máglyán

Pompás bőrén a pók körbe szaladt
mély titkot rejtő köldöke körül.
Miután körbe szőtte a hasat,
kikandikált gyors hálója mögül.

Picit várt, majd tovább ment felfelé,
és buzgón beszőtte mind a két mellet;
az alvó nő teste hajnal felé
pókháló fehérneműben díszelgett.

Kinyitva szemét felült és ágyából
kikászálódva a tükörhöz lépett
s ott valóság lett hamvas lánykorától

kísértő álma: feslett útra tévedt.
Valami városban kátrányos fából
rakott füstölgő máglyán állt és égett.


Delíriumban

Végkimerülésig ömlik a szesz;
agyam mélyén ősi háborúk dúlnak.
Tudom, ha sokáig tart, tönkretesz;
érzékeim lassacskán elvadulnak.

A hold szagát érzem, kékes repesz-
darabkák pukkannak szét, és rám hullnak.
Halálvágy fog el; tűnt táj ébredez
bennem – vérköreim szinte kigyúlnak.

Óriás tükrök fénye delejez,
de hirtelen megváltozik a színpad
– ijesztő csöndek jönnek, hívnak, hívnak;

egyre nagyobb ereje lesz a kínnak:
tíz ujjam hűvös térbe meredez,
körmöm hegyén egy-egy haldokló csillag.


Mit tehetnénk?

Az éberség, amiről én beszélek,
csak kevés emberben lakik.
Ők a lélekben igazán szegények.
Nekik valóban meg is adatik,

hogy lássanak. Igaz nem tükörképek
eszményeit, hanem a köznapibb
világot, ahol a nincstelenségek
nagy álmatlansága uralkodik.

Ahol soha sincs kenyér, s mindhiába
akar az ember, nem tud menekülni,
mert életereje nem tart sokáig.

Csak fekszik; lassan elfelejt felülni.
Sorsa többé nem jut el tudatába;
csak a láthatatlan arc lakomázik.


Az ősz trubadúrja

A halál lantja peng; a sivár dallam
hallatára elhervadnak a kertek.
A látványra érzékenyek
elindulnak; lábujjhegyen és halkan.

Repedés támad a kerítésfalban;
valahol sikoltva felsír a gyermek.
Az egész környék megremeg:
mindenen csöndes, félénk iszonyat van.

Egyetlen virág se maradhat lábon,
őseihez tér a sok fürge állat,
a sebzett szívből vágy patakzik.

A legutolsó fohász megbicsaklik,
a végső szó vértelen szájra szárad;
csak ő marad, a titkos, furcsa álom.


Az agg viharmadár

Szívem fészek, ott csücsülök
rajta gubbasztva már száz éve.
Csak szemem mered a sötétbe,
és mindenkit elkerülök.

Az ősz szele, a tél zenéje
hidegen hagy, nem repülök.
Csöndben, szárny-szegetten ülök,
egy pontra, magam elé nézve.

Felborzolt tollakkal, megtörten
a semmit várom egyedül.
Kiköpött hulladék, gyötrő szenny

vesz körül, vihar dühe rángat;
a múltból felbukkanó árnyak
cibálnak türelmetlenül.


Nyomuk sincs már

Mennyire más lett minden. Gyermekévek
nyomát se látni többé. Pirospozsgás
cselédlányunk fehér, vasalt köténye,
a szilvapálinka s a téli almák

elkevert illata mind tovaröppent.
A vázában nincsenek kardvirágok,
se az andalító zongorahangra
figyelő nénikék szemközt a kertben,

ahol az alkonyt dicsérő órában
még a legyek is boldogan repültek.
Most minden új. Valahol messze nyugszik

mindenki, akinek alakját látom
magam előtt. Tátott szájukban tartják
a múlt emlékét: egy marék göröngyöt.




Megrendelés