viragLegfrissebb...


Felnőhetnek-e a kisbabák nyers, Élő Étel étrenden?

Számos új megjelenő információs anyag szükségessé tesz,i hogy a kisbabák táplálásával kapcsolatos új nézeteket közöljem...

További részletek…

 

viragKapcsolat

Email: napeledel@gmail.com

 

Nap-Kex

Tartalom

 

A Középső Út

Ahol az élet, ott a halál. Aki kilép az életbe, belép a halálba. Születésünk pillanatában már ott van elmúlásunk kezdete. Életünk végén a halál azt jelenti: új élet kér helyet. Létünk megfoghatatlan, mély bölcsessége ez. Az élet örökké változik, a test elmúlását senki sem kerülheti el. Az örökké változó nem lehet változatlanná. A születést követi az elmúlás, az életet a halál. A szüleink révén világra hozott, a mozgó, érző, gondolkodó lény megöregedik. Halála elkerülhetetlen. Senkinek sincs hatalma az öregség, a betegség felett. Megállítani az öregedést, elkerülni a halált, lehetetlen.

Előbb-utóbb mindannyian szembesülünk ezekkel az igazságokkal, de sokak számára ez gyakran szenvedések forrása lehet.

Aki felismeri a teremtés bölcsességének lényegét, másképpen áll vele szemben. Felfedezi, hogy a világon minden az okság és feltételek együttesének eredményeképpen jön létre. A dolgok között nem lehetnek alapvető különbségek. A látszólagos különbségek ítéletalkotó gondolataink nyomán keletkeznek. A lét egyetemes folyamatában nincs különbség az élet és az elmúlás folyamata között. Mi emberek teszünk különbséget és az egyiket születésnek, a másikat pedig halálnak hívjuk.

A bölcsességhez és az elme nyugalmához vezető út felülemelkedik ezen a különbségtételen. Ezt az utat a Középső Útnak nevezhetjük. A Középső Út helyes életszemlélethez, helyes gondolkodáshoz, helyes beszédhez, helyes magatartáshoz, helyes életmódhoz, elmélkedéssel és elmélyedéssel teli élethez vezet. Nagyon fontos, hogy az életbölcselethez vezető út követése során szem előtt tartsuk azt, hogy ne bonyolódjunk bele semmiféle szélsőségbe. Ez a Középső Út követése, az azon való járás.

Akik belegabalyodnak a megkülönböztetésekbe, és például egyes embertársaikat jónak és értékesnek, másokat viszont rossznak és értéktelennek tartanak, egyes dolgokat szeretnek, másokat nem, és megkülönböztetik a létet a nemléttől, sokszor mindettől szenvednek. Hány ember fél a szerencsétlenségtől és szerencsés életre vágyakozik, pedig, ha a két dolgot megvizsgáljuk, kiderül, hogy a látszólagos szerencsétlenség gyakran jót tett velünk, és a látszólagos szerencse fájdalmat hozott. Ha úgy hisszük, hogy minden szenvedés, az éppen olyan hiba, mintha azt véljük, hogy minden boldogság.

Sok ember nem vesz tudomást a természet bölcsességének tanításáról, és a belső egyensúly és harmónia megteremtése helyett belebonyolódik a világi szenvedélyek szövevényébe, megrögződik a jó és rossz megkülönböztetésében, miközben keserűen panaszkodik szenvedései miatt.

Elgondolkodtató kérdések: Noha az emberek igazi természetében ott rejtőzik tisztán és érintetlenül az örök bölcsesség, vajon miért van az, hogy mégis ragaszkodnak hamis elképzeléseikhez és a káprázatok világához? Hogyan lehetséges az, hogy oly sok szenvedés ered abból, hogy az emberek megcsalják, vagy megölik egymást? Miért létezik rangnak, vagyonnak, gazdagságnak, szegénységnek oly sokféle megkülönböztetése?

Pár szóval megválaszolhatjuk e kérdéseket. Azért, mert az emberi vágyak végtelenek. Olyanok, mint annak az embernek a szomjúsága, aki sós vizet iszik. Szomjúsága csak nő és sohasem elégül ki. A vágyak kielégítése nem ad valódi elégedettséget, mindig marad valami nyugtalanság bennünk, amit soha nem lehet csillapítani. Vágyaik kielégítésére az emberek gyakran hajlandók a végsőkig is harcolni egymással, romba dönteni egész életüket. Lopnak, csalnak, gyilkolnak, megcsalják élettársukat, barátaikat, megsértik egymást és ármánykodnak. Ebben a világban, amiben élünk, amiről mindannyian tudjuk, hogy múlandó, átmeneti és bizonytalansággal telített.

Ezt az igazságot, jó, ha nem hagyjuk figyelmen kívül, máskülönben az önzés természetessé válik a számunkra, és közömbössé válunk mások iránt.

Jó, ha emlékezetünkben tartjuk, hogy szorosabb értelemben semmit sem mondhatunk a magunkénak. Ami felett rendelkezünk, az csak az okok és feltételek együttállása folytán került hozzánk, és csak időlegesen lehet a miénk, ezért nem szabad önző módon, értelmetlen célra felhasználnunk.

Ennek a bölcsességnek elfogadása új értelmet ad életünknek, hiszen mindent új színbe helyez, és megmutatja számunkra az igazi értékeket. Ha elfogadjuk az öregedés elkerülhetetlenségének, az élet múlandóságának tényét, képesek leszünk ellenállni a haragnak és a mohóságnak, a legtöbb baj e két forrásának, és elkerülhetjük az egyéni és társadalmi egyensúlytalanság, a mértéktelenség felé vezető utat.

Ma sajnos a békétlenkedés és a mohóság időszakában élünk. Korunk embere tevékenykedési intenzitása hatalmas méretű és ez egyre nagyobb mértéktelenséghez, egyensúlytalansághoz vezet. Korunkat az általános technikai fejlődés, az abból származó növekedő termelés és fogyasztás, és energiapazarlás jellemzi.

A ma embere a fény embere, de egyre fokozódó gyorsasággal a túlzott fényé, az árnyék nélküli egyoldalúságé. A tevékenykedéshez, az élet igenléséhez szokottsága elzárja előle a lét másik pólusához vezető, az élet végességére utaló utat. A fénynek, az életnek az ellenpárja az árnyék, a halál. Az élet mozgalmasságának másik oldala a halál csöndje, mozdulatlansága. Az életnek és a halálnak, létünk két sarokkövének tudatosodása és elfogadása arra tanít bennünket, hogy létünk két összetevőből áll. Aktivitásból és csöndből. A fénnyel-teli nappal, amikor alkotó felünk és a külvilággal való kapcsolatunk teljesedik ki, váltogatja egymást az éjszakával, amikor a megnyugvás, a megpihenés csendből-szőtt árnyékvilága van, amikor önmagunkba visszatérve feltöltődünk a másnap dolgaira, az új, adódó lehetőségek folytatására. Az élet igenlése mellett nagyon fontos a halál tudatos átélése és elfogadása, hogy egyensúlyban maradhassunk.

Modern világunk kezdetéig az egyén és az egész társadalom tudatában nagyon is jelen volt a halál. A modernkor előtti emberi élet bizonytalansága, az ember táplálékának elégtelensége, a gyakori háborúk és járványok bizony a halál állandó jelenlétét jelentették.

Korunk jóléti társadalmainak népei ellenben soha nem látott, fényárban úszó városaikban laknak, ahol a növekedés, a kiterjedés, a felfokozott technika gazdasági élete lüktet. A mértéktelenség e nagyvárosaiban, az állandó fényesség, a pezsgő élet szinte elűzi az éjszaka nyugalmát, a zaj elfeledteti a csendet, és a tevékenykedés szüntelensége uralkodik mindenen. Hazánk társadalma valahol a kettő között van. Ebben az országban, ma szintén felfokozott mértékben tör előtérbe az egyre-több igénye, de a közelmúlt dinamikájának visszafogottsága még érezteti hatását. Valójában még nem értük el a nyugati világ életszínvonalát, de érezhetően bűvkörébe kerültünk. Kishitűségünk és mindenfajta zavarodottságunk ellenére egyre lázasabb iramú az aktivitásunk, az abból fakadó fogyasztás növekedése és az energia-éhség. Népünket ebből az egyensúlytalanságból származó nyugtalanság, és az egyre többet bírni és látni jegyében történő túlhajszoltság jellemzi.

A modernkor embere nem elégszik meg a szükséges kielégítésével, Egyre többre, egyre színesebbre vágyódik, és túlfűtöttségében egyre csökken a nyugalomra, a belső csendre ösztönző igénye. A túlzott aktivitás, a pénz mindenhatósága, a javak gyűjtése teszi, hogy egyre kevesebb ember törekszik belső világának formálására. Az aktívak, a szünet nélkül tevékenykedők nem akarnak tudni betegségről, a halál tényét, az elmúlás törvényszerűségét pedig messze hessegetik maguktól, hiszen mindkettő gátló tényezője felfokozott élettempójuknak. Ezért fordul elő olyan gyakran, hogy aki beteg lesz, vagy akit váratlan baleset ér, kiszolgáltatottnak és szerencsétlennek érzi magát a hirtelen bekövetkezett drasztikus változás következtében. Aki ugyan él, de nem feledkezik meg a halálról és elfogadja a lét végességét, aki számol a fény mellett az árnyék jelenlétével is, nincs kitéve olyan erős sokkhatásnak. Aki számára a betegség és a szenvedés nem egyértelműen sorscsapás, hanem felismeri, hogy minden váratlan történés szorosan összefügg életének irányultságával és minőségével, lassan kikerül abból az életszemléleti kómából, amely végső soron betegségéhez, szenvedéséhez, testi-lelki leromlásához vezetett.

Az ember életszemléleti kómája többnyire helytelen életgyakorlatából, létéhez és környezetéhez kapcsolódó helytelen viszonyából ered, és úgy keletkezik, hogy elveszíti a harmóniát, azt az egyensúlyt, amely csak a külvilágban történő tevékenykedésünk és belső világunk csöndjének kiegyenlítettsége révén jöhet létre és maradhat meg. Ha a harmónia és az ahhoz szükséges egyensúly visszatér, életszemléleti kómánk eltűnik, és kedvezőtlen fizikai, lelki állapotunk jobbra fordul. Újra felfigyelünk a fény melletti árnyék jelenlétére, és annak jelentőségére életünkben. Nem félünk tőle, nem igyekszünk mindenáron kiiktatni életünkből. Ez az életszemléletünkben jött változás, ez az életformánkban tett fordulat gyökerünkig megváltoztathat. Aki fokozatosan tudatosodik, mert megérti teste jelzéseit, aki megtanul hallgatni önmagára és belső hangjára, másképpen értelmezi az életet és a halált, a fényt és az árnyékot.

Aki betegségében, sorsának rosszabbra fordulásában megérti az összefüggéseket, tanul belőlük a legtöbb esetben felfedezheti betegsége, szenvedése értelmét. Sok beteg betegágya csendjében megérti, felfogja életének, törekvéseinek hiányosságait, kártékony voltát. Kétségbeesésünknél jobb, ha nehéz időkben megvizsgáljuk életünket, mozgatórugóinkat, vágyainkat, tetteinket. Kétségbeesésünknél jobb, ha gyászunkban újra és újra átgondoljuk viszonyunkat a megboldogulthoz, ha párbeszédben maradunk vele, ha értékeljük személyiségét, tetteit, ha gyakorta felidézzük azt a gazdagságot, amit tőle kaptunk. A párbeszédnek a halál nem vet véget, gyógyító hatása van, lehetővé teszi a szív panaszát, a könnyeket, ugyanakkor megóv attól, hogy bezáródjunk a világ felé. A szeretett lény, akivel foglalkozunk, ösztönöz arra, hogy nyitottak maradjunk és higgyük, minden fájdalom ellenére nem vagyunk egyedül a világban. Aki az elhunyt iránt érzett szeretetét, lassan másoknak is továbbadja, nincs egyedül. Kapcsolatban marad a világgal.

A halál az elmúlás jele, de a megújulásé is. Aki hisz az élet igazi, mély értelmében, tudja, hogy semmi se vész el ebben a világban, csupán átalakul. Az élet misztériuma, de a látható dolgok valósága is erre tanítja. Akinek van szeme a környezetére, akinek marad ideje az eltűnődésre, elmélkedésre, aki elősegíti magában a fény és az árnyék harmóniáját, érzi, tudja, hogy mindez így van.                                                                                      

Horváth Ödön